Egy picinyke levél

Rég írtam már ez nem kétséges, de most éreztem úgy, hogy megint "tollat" kell ragadjak....

Egészen elképesztő, szinte eufórikus érzés látni, megélni és minden percben együtt lélegezni a magyar labdarúgó-válogatottal az EB-n. Egészen önkívületbe ejtő érzés átélni azt, amiről eddig maximum csak Apáinktól vagy Nagyapáinktól hallottunk, hogy annak idején micsoda érzés volt szurkolni egy nemzet csapatának. Bátran mondhatom büszkeséggel tölt el, hogy ez a csapat képvisel minket és képvisel egy olyan országot, ahol erre pozitív dózisra úgy volt/van szükség, mint egy falat kenyérre.

Megélni és látni azt, hogy ebben a mai széthúzott, ellentétekben és negativitásban gazdag, inkább magamra csukom az ajtót, hogy ne is kelljen beszélnem a másik emberrel világban, hirtelen egy olyan mérhetetlen erő és összefogás történik, amire szinte nincsenek szavak. Itt és most ebben az országban, ahol emberek ezrei-tízezrei lepik el a nagy körutat vagy a kis utcákat önfeledten énekelve. Ahol az újpesti átöleli a fradistát. Ahol a lakótelepen a panel házak között kihúzzák az ablakon a Tv szolgáltató zsinórját és egy farönkre teszik a televíziót, ami előtt harmincan vagy negyvenen szurkolnak egyszerre.Ahol azzal a melletted már vagy 5-6 éve élő szomszéddal, akivel maximum egy szia vagy egy jó estét erejéig kommunikáltál, most majdnem elkéstek a munkahelyetekről, mert szinte gyermekesen csillogó szemmel mesélitek egymásnak a ház előtt, hogy láttad mi történt tegnap este? Elhiszed ezt, ami történik? Ahol nem számít, hogy szereted-e a focit vagy nézted e valaha is a magyar válogatott meccseit, egyszerűen érzed, hogy ez most valami egészen más.

Egy ilyen csipetnyi mámorral megszórt levegőben örömsóhajtások közepette, mégis elakad valami... elakad... mégpedig a lélegzetem... és nem attól, mert nem tudok ezzel a csodálatos érzéssel megbirkózni, hanem azoktól a magyaroktól és azoktól az emberektől, akik még ezekben a pillanatokban is csak a lehúzásra, a rombolásra és a mérgezésre képesek. Mikor ezekben a percekben sem képesek másra csak arra, hogy most bezzeg kinyitod a szádat és az utcára mész... most bezzeg összefogtok egy ilyen értelmetlen idióta sport miatt... mert erre bezzeg van pénz miközben az egészségügy rohad... mert arra bezzeg nem gondolsz, hogy az országvezetője lefizette az összes csapatot és erre bezzeg..... nem is sorolom tovább, mert sajnos sorolhatnám a végtelenségig. Hát most kérlek szépen hadd írjak nektek egy emberként megszólítva titeket pár sort, talán egy picinyke levelet.

Kedves méreggel fecskendező ember!

Nem probléma, hogy nem szereted a focit. Nem probléma, hogy nem szurkolsz a magyar csapatnak. Nem probléma, hogy felhívod a figyelmet arra, hogy ebben az országban baj van. Nem probléma, hogy véleményt alkotsz arról, mekkora a kár az egészségügyben és az egész ország vezetésében, de kérlek szépen téged pontosan ezért, hogy legalább ilyenkor, ezekben a percekben Maradj csendben. Tudjuk... nagyon is jól tudjuk, hogy mennyi a baj. Tudjuk.... nagyon is jól tudjuk, hogy milyen érzés szétszakítva lenni, a szeretteinktől távol élni, egy évben csak egyszer találkozni a családunkkal, azért mert az ország nem tud létbiztonságot adni és nem tud élhető körülményeket teremteni. Tudjuk... nagyon jól tudjuk milyen elveszíteni a nem megfelelő egészségügyi viszonyok miatt egy számunkra szeretett személyt mégis arra kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy legalább ezekben a percekben: Maradj csendben. Ezekben a percekben, amikor látod, hogy Béla bácsi aki 50 éve harcol azért, hogy ne lakoltassák ki, hogy be tudja fizetni a csekkeket, hogy látástól-mikulásig benne van a mókuskerékben, most boldog és nem fogod elhinni, de mosolyog. Maradj csendben, ezekben a percekben, mikor látod, hogy Mari néninek könny szökik a szemébe, mert azt hitte sosem fogja újra átélni azt a csodát, amit gyerekkorában az édesapja mellett élt át utoljára, mikor együtt szív szorítva szurkolt a magyar válogatottnak. Maradj csendben, mikor egy szétszabdalt és agresszióval teli országban ismeretlenek ugrálnak együtt, ölelkeznek és mosolyognak egymásra, faji- identitási vagy bármilyen etnikai megkülönböztetés nélkül együtt örülnek. Maradj csendben, mikor egy pillanatra a magyar nép újra Egységet alkot és újra hittel teli. 

Arra lehet nem is gondolsz, hogy mennyi embernek adhat ez erőt. Mennyi embernek adhat erőt azt végignézni, hogy hosszú évekig, sőt évtizedekig fulladozott a magyar futball egy mélyen lévő sárban és láptengerben, most pedig újjászületve valóra váltja az álmait. Mi több, sikert sikerre halmoz és tekintélyt, valamint tiszteletet vív ki magának. Ezek után annyi fiatal, gyerek, öreg és bárki ebben az országban lehet, azt tudja majd mondani, hogy Úristen, ha Ők képesek voltak ilyen mélyről felkelni és harcolni, akkor nekem is sikerülhet!!! Sikerülhet erőt venni magamon és harcolni a hétköznap nehézségeivel, sikerülhet egy picit jobban éreznem magam ebben a dühös és előítélettel gazdag országban, sikerülhet egy picit jobbá tenni mindent. 

Tényleg semmi mást csak ezt az apróságot kérném tőled, hogy ilyenkor hallgass egy picit. Állj meg egy pillanatra… nézz körül előítéletmentesen és csak lásd az emberek utóbbi években egyre mélyebbre süllyedt arcát újra kivirulni. Na és akkor… talán majd akkor, ha csak egy picit is… talán neked is mosolyra görbül majd a szád. 

Üdvözlettel: 

Egy lelkes és eufóriában úszkáló szurkoló palánta, aki most már tudja, hogy egyszer büszkén mesélhet Ő is az unokáinak, arról, milyen is volt... Milyen is volt, amikor volt egy magyar csapat...

Más November

Halottak napja... régebben kirázott a hideg, amint meghallottam, amint közeledett, amint megláttam a temető bejáratot...  De a változás újfent meghozta a csodát. A csodát, ami önmagunkban van. Nem azért születünk a földre, hogy másokat megváltoztassunk. Azért élünk és azért vagyunk itt, hogy mi magunk változzunk és ha mi változunk akkor minden változik. Változik a környezet, változik a hozzáállás, változnak az érzések, változnak a körülöttünk lévő emberek és ezáltal az óriási spirál által változik az egész világ is. Jó ideje már, hogy én is változom és egyre jobb és szebb dolgok történnek az életemben. 

Ma már nincs hidegrázás, nincs félelem, nincs görcsösség a gyomromban, ha eljő a november. A megemlékezésnek nem kell feltétlenül szomorúnak lennie. Az ember szívében mindig is ott vannak azok a fantasztikus emberek, akik már nem a földi létben léteznek velünk. Az év minden pillanatában velünk vannak, hiszen bármikor eszünkbe juthatnak csak úgy egy mondatról, egy illatról, egy filmről, egy zenéről. Ezen a napon sem történik semmi másképpen, csupán kicsit több figyelmet szentelünk az emlékezésnek. Gyertyákat gyújtunk, kicsit renováljuk földi maradványaiknak lakhelyét és tisztelettel, szeretettel gondolunk rájuk. Ha egy pillanatra most behunyom a szemem már nem a félelem járja át a lelkem, hanem a nyugalom. A nyugalom, a szeretet és az öröm. Öröm méghozzá, azért, hogy volt alkalmam ilyen csodálatos embereket ismerni és szeretni ebben a földi világban. Egyszer pedig úgyis találkozunk még. Csak máshol, más időben, más térben, más síkon, máshogyan, másképpen, másformában... Egyetlen egy viszont ott is és akkor is állandó lesz: A Szeretet!  

Édes Október

Szeretet

Szeretet...

A legszebb szó: Szeretlek!
Ez az az érzés, amiből sosem elég...

Szeresd magad, szeresd a szerelmed, a családod, a barátod, az ellenséged, sőt az egész világot. Szeresd a fát, a virágot, az illatot, a létet, szeress mindent, s ők is szeretnek téged. Ha szeretet van, minden van. Ha szeretsz, s ha szeretnek, te vagy a leggazdagabb a világon.
Mond ki bátran reggel, délben, este. Mond ki Most. Mond el mindennek és mindenkinek, akinek és amikor csak lehet: Szeretlek. Ez az a szó, amiből sosem elég és sosem válik elcsépelté. Nem. Sose. Olyan mély és varázslatos tartalommal bír, ami sosem válik üressé.
Szeretve vagy, tehát gazdag vagy. A többi csak kiegészítés, díszítés, vagy épp az illúzió tévútja.

Félelemetesen tökéletesre sikeredett forgatókönyv

Oly sok ember hitetlen. Nem hisznek semmiben. Sem magasabb hatalmú erőkben, sem a szeretteikben, sem másokban, sem önmagukban. Pedig hit nélkül élni, olyannyira üres és értelmetlen. Hit nélkül megfosztjuk magunkat a reménytől, a csodáktól, ezek nélkül pedig nem találhatunk rá az önfeledt boldogságra.

2014. októbere az én eddigi egyik legerősebb bizonyságom hónapja. Bizonyság arra, hogy igenis létezik. Létezik egy nálunk magasabb és hatalmasabb erő, aki a legnehezebb percekben is velünk van és sosem engedi el a kezünk. Ő, aki a legaprólékosabban kidolgozott forgatókönyvet írja, hogy változzunk és megváltást nyerjünk. Sok múltbéli hibám és hibáink miatt távol sodorta tőlem az élet az én egyetlen testvéremet. A testvéremet, akit olyan nagyon szerettem és szeretek. Több mint 5 és fél évig nem csak magunknak, hanem az egész környezetünknek fájdalmat okoztunk azzal a szakadással, ami kettőnk között történt. Egy olyan szakadék lett a két lélek között, hogy akárhogyan is telt az idő még a legkorszerűbb technikával sem lehetett stabil átkötő hidat építeni, hogy újra egymásra találjunk, Hiába minden emberi eszköz és emberi próbálkozás egyszerűen olyan ingatag talaj épült fel, amire egyikünk sem mert rálépni. Míg nem egyszer csak eljött az idő. Elérkezett az idő, hogy a forgatókönyv életbe lépjen.

Október 1. 9:50 perc. Bejövő telefonhívás. Minden megváltozott. Tesóm epilepsziás rohamot kapott .... Indultam! Nem tudom hogyan és miként, de 10 perc alatt felöltöztem, indultam és a kórházban voltam. Úgy éreztem, hogy ez az a bizonyos pillanat, amikor nem érdekel mekkora a szakadék, nem érdekel mi fog várni rám, egyszerűen teljes erőbedobással neki kell fussak, el kell rugaszkodnom a szakadék széléről és UGRANI. Ugrani, mert a túlparton szükség van Rám! Életem egyik leghosszabb és legnehezebb másfél órája következett. Ott lebegtem ég és föld között, a lábam alatt nem volt szilárd talaj, nem tudtam hogy meddig fogok emelkedni s mikor kezdek el zuhanni, de nem is érdekelt. Nem érdekelt, mert egyszerűen csak HITTEM! Vakmerően hittem abban, hogy az az ösztönös és erős szeretet, amit iránta érzek mindenen áthatol és mindenen túl visz. Túl vitt, nem is akárhogyan, hiszen nem voltam egyedül. Hitem legerősebb és legvakmerőbb pillanatában megépítették azt a hidat, amire mi emberként nem voltunk képesek. Felépült közöttünk a legszilárdabb kősziklából álló híd. Ennek a kősziklának a segítségével Tesókám egy új és szebb világban ébredt fel, amelyben újra egymásra találtunk. Egy ilyen erős és és szélsőséges félelem és fájdalom kellett ahhoz, hogy mindent ami a múltban történt és felgyűlt, egy csettintésre félredobjunk és semmi másra csakis a szívünkre hallgassunk. Hát mennyre eszelős és szélsőséges forgatókönyv! Mindezt azért mert tudták...tudták, hogy ez mind kell ahhoz, célt érjenek. A cél pedig nem volt más, mint az, hogy a két testvéri szív újra egymásra találjon.

Azóta minden megváltozott. Azóta a borongós októberi nap óta ugyanazon a parton sétálunk... és boldogabb vagyok, mint valaha...Boldogabb, mert nélküle semmi sem volt az igazi.

ÉS EKKOR... ekkor még csak nem is sejtettem mennyi csodát és MEKKORA BOLDOGSÁGOT tartogat még számomra ez a hónap....

A boldogság hajszolása

Annyi mindenre vágyunk az életben. Úgy hisszük, hogyha az a bizonyos valami megadatik nekünk, akkor igazán boldogok leszünk. De az élet más milyen. Nem mindig kapjuk meg azt, amire vágyunk és amikor ez elkövetkezik, akkor nagyon csalódottak és elkeseredettek vagyunk. Nemrégen jöttem rá arra, hogy ennek is oka van.

Egy kis időutazás a múltba...

Kicsiként tipergek-toporgok a boltban a sorok között és annyi, de annyi mindenre vágyom éppen. Nagy csillogó szemekkel, arcomon izgatottsággal vágok neki az útnak és parányi kezemmel úgy mutogatok, mintha egy nagyzenekari koncert karmestere lennék. Végigmérem az összes sort és rájövök, hogy mindenre vágyom. Azt a csokit, ezt a cukrot, azt a sok színes akármit, sőt még azt a furán kinéző, de nagyon élénk vattapamacsot is megenném....ááá mindent kérek és akkor nagyon jó lesz nekem. Mégis az én drága szüleim óva intenek és csak egyetlen egy kis csokit vagy pár szem cukrot kapok a sok-sok édesség közül. A csalódottság szörnyen látszik az arcomon, aztán azzal kis pár darab finomsággal a kezemben elbattyogok... Már nem sietek annyira, az arcomon a szám inkább lefelé görbülő, bár nem sírok, mégis nagyon csalódott vagyok. Csalódott, mert tudtam, hogyha azt a sok dolgot megkapom, akkor nagyon boldog leszek. De nem kaptam meg. És miért? Mert a szüleim nem szeretnek eléggé? Hát nem az a legfőbb vágyuk, hogy boldog legyek? Azt akarják, hogy csüggedjek és szomorkodjak? BADARSÁG! A világon mindennél jobban szeretnek és másra sem vágynak csak arra, hogy boldoggá tegyenek. Akkor miért? Miért teszik ezt velem? Azért, mert Ők TUDJÁK! Tudják, amit akkor én még nem tudtam. Aggódó és védelmező szülőként tudják, hogyha megadnák nekem azt a sok mindent, amire vágytam, attól már aznap, de másnap biztosan nagyon fájna a hasam. Fájdalmaim lennének, szenvednék, amitől nem csak hogy nem lennék boldog, hanem sírnék is.

Pontosan így tudom elképzelni, ezt a felnőtt korban is. Odafentről aggódó és óvó szülőként védelmeznek minket. Nem azért nem adják meg azt, amire vágyunk, mert nem szeretnek minket, hanem mert nagyon jól tudják, hogy ez túl nagy falat lenne nekünk. Tudják, hogy megülné a gyomrunkat és nem vezetne minket a boldogság felé csak a pusztulás felé. Tudják, hogy nem bírnánk el azt a súlyt és nehézséget, amit a vágyaink beteljesítése magával hozna. Éppen ezért ne csüggedjünk! Ne csüggedjünk, ha épp nem azt kapjuk, amit elképzeltünk. Nem azt mondom, hogy ne kövessük az álmainkat, mert álmok kellenek. De ne tápláljunk olyan illuzionált vágyakat, amik hosszútávon tönkre tennének.

A boldogság maga nagyon összetett szó. Sokan nem is tudják, hogy boldogok, mert annyira természetesnek vélik a megélt állapotot. Mások azt se tudják konkrétan ez a szó milyen érzéshalmazt kell hogy magával hozzon. A boldogság sok mindenkinek sok mást jelenthet. Számomra a boldogság nem egy pillanatnyi állapot. Vannak olyan megismételhetetlen pillanatok az életben, amitől fényévekkel a felhők felett járunk, ezek szinte eufórikus élmények, amik csodálatosak és felejthetetlenek. Ez a boldogság egy fajtája, de maga a boldogság egy folyamat összessége. Nagyon sok mindenben rejtőzhet csak meg kell találni. Nem megy csettintésre, hogy na tessék itt van, az öledbe raktam és örülj. Egy utazás, egy foglalkozás, egy hobbi, sok pénz, ékszerek...ezernyi mindent tudnék felsorolni, amire az emberek vágynak és azt hiszik, hogyha beteljesülnek, akkor a boldogság is jön. Lehet. Lehet egy pillanatra boldogok lesznek, de lehet, hogy nem. Lehet csak azért kapunk egy parányi részt, mert nem bírnánk el az egészet, ezért ne haragudjunk az életünkre, a sorsunkra, a Teremtőnkre. Aggódó és bölcsebb szülőként nagyon is jól tudja, hogy mi az, amit megadhat nekünk anélkül, hogy később beleroppannánk. 
Ezért hát törekedjünk arra, hogy minden egyes napunkban megleljük az öröm és a boldogság forrását. De ne hajszoljuk a boldogságot! Ne hajszoljuk, mert akkor előbb vagy utóbb azt vesszük észre, hogy az életünk, a fiatalságunk elrobog mellettünk, miközben mi kergettünk egy olyan vágyat, ami sosem lesz a miénk és sosem tenne minket igazán boldoggá.

Hová tűnt a május

Hipp Hopp pislantottam párat és elillant a múlt hónap. Eszméletlen mennyire felhúzták az idő kerekét, mintha  a másodpercek gyorsabban potyognának. Mintha abba a bizonyos homokórába csak úgy zúdulnának a homokszemek, de nem szemenként, hanem csoportokat alkotva darabonként esnének a múlt mélyébe. 

Ez van, amikor a kötelezettségek tornyosulnak és szinte mint egy ránk borult könyves polc, el akarnak temetni, hogy még csak levegőt se kapjunk.

... A könyveket szépen darabról darabra pakolom le magamról és bár a kezem már nagyon fárad nem hagyhatom abba a munkát. Tudom, hogyha folytatom annál könnyebb lesz a mellkasomnak, a testemnek és lassan újra friss levegőhöz juthatok. Iszonyatosan kemény munka a folyamatos pakolás. Habár az első pár könyv nem is olyan nehéz, de a vége felé már a legkisebb szótár is felér egy háromezer oldalas lexikon súlyával. Elfáradok. Érzem, hogy már nagyon, de nagyon sok könyvet leszedtem magamról és alig van hátra pár darab, még sem megy. Az erőm elhagy és egyre kevésbé kapok levegőt. Akkor egy láthatatlan erő megfogja a kezem és segít nekem. Belesúgja a fülembe, hogy gyerünk bajnok már nincs sok hátra és tiéd a győzelem, az utolsó pár méteren itt leszek veled és együtt végigcsináljuk. És akkor a hangos belülről fakadó és kitörő ordításaim közepette befejezem. Befejezem és remegő lábakkal ugyan, de felállok. Szinte újjászületek. Leporolom magamról a sok port és a dohos, szúrós, piszkos levegő után végre fellélegzem. Becsukom a szemem és beszívom az élettel teli  friss levegőt az orromon, a számon keresztül, ami pontról pontra új színnel és erővel tölti ki a tüdőmet. Egy apró fénysugár melegíti az arcom és kinyitom a szemem. Kinyitom a szemem és látom, hogy a világ, a levegő, a szabadság újra az enyém. Ezt a harcot is megnyertem, de nem egyedül. Amikor már úgy éreztem nem bírom, akkor jött az a láthatatlan erő, aki felemelt és általa véghez vittem a küldetésem. Fáradt vagyok? Igen. Piszkosul nehéz volt? Igen. Újra átélném? Igen. Miért? Azért mert általa még erősebb lettem. A megpróbáltatás által éreztem, hogy bármi is van nem hagynak cserben, nem vagyok egyedül. Általa erősebb vagyok és még jobban értékelem azokat a napokat és perceket, mikor a szabadság friss levegőjét gondtalanul szívhatom magamba....

Előre hát, legyen a Június a csodák hónapja! 

Az idő szorítása

Napjainkat manapság egy fojtogató és szorító érzéssel társuló fogalom irányítja. Ez a fogalom nem más, mint az idő. Az idő fogságba ejt minket. Az idő szorítása miatt érezzük azt, hogy korlátok közé vagyunk szorítva és rohanni kell. Rohanni a munkába, iskolába, vizsgára, találkozóra, haza...

Pedig ez is, mint sok más dolog az életünkben sok esetben rajtunk múlik. Nyilvánvaló, hogy például az iskola és a munkaidő is megszabott. Egy olyan időszak, amelyhez alkalmazkodni kell, de nagyrészt a többi időnk semmi máson nem múlik, mint akaraton, szervezésen, illetve felismerésen. Egész pontosan arra gondolok, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a határidő naplónkat telezsúfoljuk. " Persze négykor végzek, fél ötre átérek hozzád, nagyjából lesz egy fél órám, aztán rohanok tovább a fodrászhoz és még főznöm is kell." Az egész mondatot átáztatja a rohanás zivatarának kopogó cseppje. Benne van az idő mérhetetlen viharos szele, ami egyik állomásról sodor át minket a másikra, szinte élvezet nélkül. Pedig nyugodtan át lehetne szervezni az egészet.
Korábban sokszor estem abba a hibába, hogy szinte szétszedtem magam csupán a mikor és mit főzzek kérdéskör miatt. Annyira nevetséges. Gondoljunk csak bele. Az életünk percei szemben azzal, hogy mit együnk? Próbálok nem túl radikális lenni. Tisztában vagyok vele, hogy enni kell és azzal is, hogy az elfogyasztott étel minősége mennyire fontos. De mi lesz akkor, ha esetleg aznap nem főz meg az ember és csupán egy rántottára vagy melegszendvicsre lesz idő? Beborul az ég és összedől a világ? A fenéket! Csupán annyi történik, hogy lemegy a mellkasról az a feszítő és szorító érzés: a stressz. A stressz, hogy rohanni kell. Aztán hazaesünk. Sőt, szinte beesünk azon a bizonyos ajtón, mint aki megérkezett a második munkahelyére. Az otthon küszöbét átlépve azt kellene érezzük hogy: De jó, hazaértem! Azt kellene érezzük, hogy átlépjük a küszöböt és ezzel magunk mögött hagyhatjuk a sokszor őrült és nyüzsgő kinti világot és megérkezünk a mi kis saját nyugalom szigetünkre. A nyugalom szigetére, ahol becsukjuk az ajtót és azt teszünk amit csak akarunk és azt amit csak jólesik.
Szükségünk van az időre, hogy ügyesebben és szervezettebben éljük a mindennapjainkat. Szükségünk van az időre, hogy ebben az elveszett világban kicsit rendszerben legyünk, de arra nincs szükség hogy az idő uralkodjon felettünk. Ha úgy érezzük nagyon szoros már az idő kötele, hát lazítsunk rajta. Oldjuk ki a saját kezünk által összecsomózott kötelet és érezzük a szabadságot. Hiszen szabadok vagyunk!!! Tudom elég sok a korlát, ebben az egyre inkább eldeformálódott társadalomban, de higgyétek el: van ennél sokkal rosszabb is!